2013. október 22., kedd

~2/8-Új osztálytárs

Ismét rövid, és nagy kihagyás után de azért remélem tetszeni fog :)



Este még bepakoltam, hiszem holnaptól ismét iskola. Nem utálom én a sulit, sőt igazából szeretem is. Na, nem korán kelés, meg a tanulás miatt. Csupán a szünetek miatt, bár mióta Lola bepasizott már azokat se élvezem (keser)édes hármasban. De reggel mikor felkeltem valahogy éreztem, hogy ma valami más lesz, hogy ma valami meg fog változni. Így hát reményekkel telve léptem át az iskolaterületét jelző otromba zöld kaput. Az első órám irodalom volt, ami nem közös órám a legjobb barátnőmmel, ezáltal egyedül ülök. Mrs. Campbelle már épp bevezette volna az osztályt "Ne bántsátok a feketerigót" c. könyv lelkes elemzésébe, amikor is valaki kopogtatott az ajtón, majd az igazgatónő jelent meg. Az osztályt hamar csendre intette majd beszélni kezdett. Nem is figyeltem, hiszen a döbbenet teljesen elvonta a figyelmemet. Tudtam, hogy ma valami történni fog, és lám, lám.

-Szóval diákok, őt itt az új osztálytársatok Caleb Evans.-és akkor találkozott a pillantásunk, képzelem, hogy nézhettem ki, mivel a srác röhögött és a fejét csóválta, gondolom viccesen.

-Akkor Caleb, foglalj helyet, és sok sikert!-majd az igazgatónő el is tűnt Mrs. Campbelle pedig folytathatta a tanítást. A pad alatt keresztbe fűztem az ujjaimat és magamba mormoltam, hogy "ne ide, csak ne ide ülj" de nincs ekkora szerencsém. Pontosan mellém ült, méghozzá vigyorogva. Mosolyogva aprót biccentettem, majd úgy igyekeztem azt színlelni, hogy érdekel a tananyag, hogy ilyet még matekon se produkáltam. Hallottam, ahogy kuncog mellettem, de próbáltam nem figyelembe venni, nem tudom mi ütött belém. Talán csak túlságosan is érdekelt, hogy figyelembe akarjam venni, vagy csak kínos volt ez az egész, nem tudom. Hosszú idő után megszólalt a megváltást hozó csengő, én pedig olyan gyorsan pattantam fel a helyemről amilyen lehetséges csak volt. Gyorsan elszerettem volna hagyni a termet, de valami illetve valaki akadályozott a kijutásban. Elém állt és nem engedett el, a padoknak köszönhetően még csak kikerülni se tudtam volna.

-Mi az mit mosolyogsz?-de nem hatotta meg, tovább mosolygott. Igazából nagyon helyes srác volt. Éppen ezért akartam kerülni a közelségét.

-Hát nem emlékszel rám? Tudod, én vagyok az idegen akit csúnyán fellöktél még az önvédelmi oktatás után.

-Persze te jöttél nekem.-
forgattam a szemeim, de ő csak kiröhögött.-Ne nevess már, inkább engedj ki a szünetre.

-Oké elkísérlek.-
elállt előlem és az ajtó felé mutatott karjával. Homlok ráncolva elsétáltam előttem, de nem viccelt tényleg velem jött az udvarra, de egész szünet nem szóltunk egymáshoz, csak ültünk és kiélveztük az ősz utolsó napsugarait. Becsöngő után pedig mindkettőnknek más órán volt, így hát szem elől vesztettem. De nem sokáig maradtam "utánfutó" nélkül. Suli után a kapuba ismét össze futottunk.

-Hello!

-Mit akarsz?-
álltam meg előtte számon kérően.

-Wow, mindig ilyen barátságos vagy? Amúgy ismerkedni barátokat szerezni, új vagyok légy rám tekintettel- mosolygott még mindig. Caleb tipikusan az a srác akiből sosem néznéd ki, hogy bármikor is szomorkodna, mindig mosolyog, legalábbis eddig csak mosolyogni láttam. Lehunyt szemmel vettem egy mély levegőt és rájöttem, tényleg bunkó voltam vele szembe, így hát mosolyra húztam a szám én is.

-Ne haragudj, csak mostanság, nem vagyok a legjobb kedvemben. De kezdjük másképp az ismeretségünket. Hogy kerültél ide?-igazából tényleg érdekelt, hisz nagyon nagy véletlen kell ahhoz, hogy pont ő legyen az új osztálytársam akit egy nappal ezelőtt fellöktem egy torna terem melletti folyosón.

-Gyalog vagy?

-Igen, miért?-
bámultam rá értetlenül.

-Akkor haza kísérlek és közben mesélek.-és így is volt, az röpke egész negyed órás út alatt megtudtam? hogy nem rég költözött ide az anyukájával mert a szülei elváltak, hogy születése óta nagyot halló, de van készüléke ám azt mindig elfelejti feltenni és, hogy egész véletlenül egy utcában lakunk. Nekem túl sok a véletlen, de nem is fontos, végre valaki aki olyan mint én és tudok vele normálisan beszélgetni.
Az ajtónk előtt álltunk amikor furcsa neszeket hallottam a túl oldali park egyik bokra felől. Szünetre intettem Caleb-et és jobban hallgatóztam de a zaj alább hagyott. Elindultam a fa felé de újdonsült barátom a vállamra tette a kezét és kérdő nézett felém.

-Valamit hallok onnan.-mutogattam a bokor felé. Majd újra hangot hallottam és arra kaptam a fejem, Caleb-el újra összenéztünk, és ezúttal együtt indultunk el a park irányába. Egy férfi kamerával a kezébe rohant el. Gondolhattam volna, paparazzik. Ennek még lesz visszhangja...

2013. szeptember 27., péntek

~2/7-Nem kell tudniuk~



Miután a fiú olyan gyorsan eltűnt feleszmélni sem volt időm a telefonom csörgött a zsebemben, sms-em érkezett. Megnéztem ki a feladó, azt reméltem, hogy anyu az és a hol létem felől érdeklődik majd, de nem. Kellemes vagy inkább csak furcsa meglepetés ért mikor elolvastam a feladó nevét: Liam.

"Beszélnünk kell. xx"

Nem tudtam mire vélni ezt az üzenetet, szóval vegyes érzelmekkel vágtam zsebre a készüléket és indultam el kifelé az épületből. A haza vezető utat, gyalog szerettem volna megtenni, hogy legyen egy kis időm gondolkozni, de az fránya eső eleredt, szóval inkább maradtam a buszozásnál.
Amikor haza értem beszámoltam anyuéknak arról, hogy milyen is ez az önvédelem óra. Örültek annak, hogy nekem tetszik ez az egész, és én is boldog voltam, hogy végre tudok valamit kezdeni a rengeteg szabad időmmel. Felmentem a szobámba és elkövettem egy hatalmas hibát, a keresőbe beírtam két ártalmatlan szócskát: One Direction. Frissebbnél, frissebb cikkeket, és pletykákat  adott ki a kereső. Egy sor azonban megfogta a pillantásom.
 "A híres brit fiú banda oszlopos tagja becsajozott volna?"
Nem volt ott se név se kép, és hirtelen két név ugrott be valamint az sms amit Liam írt. Rámentem hát a linkre, hogy bővebben tudjak olvasni a dologról.

"A szép fiú Zayn Malik-ot tegnap este az egyik parkban kapták lencse végre egy titokzatos vörös, igen csak fiatal lány kíséretében. Szemtanúk szerint a pár- bla bla bla a hosszú leírást a semmiről átgörgettem, és cikk végébe olvastam már csak bele. Az ott lévő szemfüles paparazzók képet is tudtak készíteni amint Zayn és a feltehetőleg újdonsült barátnő ölelkeznek, majd egy másik kép ahol  óvatosan körülnéznek majd mindketten (külön) elhagyják a parkot."

A torkom elszorult, és a szemeimet könnyek marták. Bár nem tudom miért akadtam ki, hisz már nem vagyunk együtt. De akkor is fáj még őt mással látnom. Nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan és ilyen könnyen tovább lépett volna. Az asztalon fekvő telefonom világítani és rezegni kezdett, újabb sms érkezett, ismét csak Liam-től.

"D, komolyan beszélnünk kell, mihamarabb írj vissza."

Vissza is írtam neki és kértem, hogy ha megoldható akkor inkább skype-on beszéljük meg azt a fontos dolgot. Öt perc múlva be is jelentkezett, és már hívott is.

-Szia.-köszönt nekem, de egyáltalán nem volt olyan élénk és boldog a hangja mint amilyen általában szokott lenni.

-Valami baj van?

-Mi? Nem csak...-az arca hirtelen gondterhelt lett.

-Csak mi? Gondolom nem ok nélkül hívtál, szóval bökd ki mi van.

-Oké akkor csak elmondom de ne borulj ki, oké?-aprót bólintottam, bár a mai nap után semmit nem tudtam biztosra ígérni.

-Rachel tegnap felbukkant és hát, hogy is mondjam...-"titokzatos vörös, igen csak fiatal lány kíséretében" a fenébe.

-Megkeresett minket a hotelban, fogalmam sincs, hogy talált ide, a lényeg, hogy elhívta Zayn-t beszélgetni egy közeli parkba és fogalmam sincs, miről is beszélgettek.
Mereven bámultam magam elé. Tudtam, annyira tudtam, hogy ez a minden lében két kanál nőszemély még valahogyan bele fog kavarni az életembe. De nem mutathattam ki, hogy bánt a dolog, higgye csak azt a bátyám is, és Zayn is, hogy túl vagyok ezen az egészen. Nem kell nekik tudniuk, hogy álmatlan éjszakáimon a medálom fogva csak rá gondolok, és hogy még mindig van olyan alkalom, hogy az ő pulcsiját veszem fel, ami ugye nálam maradt.

-Destiny valami gond van?-nézett rám össze húzott szemekkel Liam, én pedig egy mosolyt varázsoltam az arcomra.

-Nem nincs, ugyan miért lenne? Hiszem Zayn egy szabad, felnőtt ember. Ráadásul világosan a tudtomra adta, hogy köztünk már nincs semmi, szóval azt hiszem ennyi. 
Liam tekintetét látva, nem hiszem, hogy erre a reakcióra számított. Talán tovább adja majd, de adja is hiszen tudnia kell, nem áll meg a világ nélküle, még ha ez teljesen igaz is. Nem kell engem sajnálni, jól ,megvagyok egyedül is.

-És ha most megbocsájtasz mennem kell. Majd még hívj. Szia.-és ezzel ki is nyomtam a programot.
Lecsuktam a gépem, és azt hittem sírni fogok de nem, csak a fiú jutott eszembe a folyosóról. Vajon tényleg látom még? De ugyan akkor, ez az Zayn-Rachel ügy is fejtörést okozott. De bárhogy is legyen, remélem boldog.

2013. szeptember 22., vasárnap

A blog jövője

Sziasztok, most nem fogok itt hosszas beszédet tartani, csupán egy kérdést fogok feltenni. Mindenki szavazzon, a blog jövője a kezetekben van. (:

Szóval, a kérdés a következős, folytassam a blogot vagy sem?
Ha igen érdekel a folytatás akkor nyomj a 'Tetszik'-re, ha pedig nem akkor értelemszerűen nyomj a 'Nem tetszik'-re.

 Mert ha nem érdekel senkit akkor nem fogok időre írni hanem végig játszom a történetet a fejembe és nem teszem közzé hanem csak magamnak írok. Viszont ha még kíváncsiak vagytok a folytatásra akkor azt jelezzétek.
Tudom az utolsó rész nem a legjobb dolog volt amit össze hoztam, de ha nem tetszik akkor azt is írjátok, csak tudjam, hogy van még olyan aki olvassa.

Csak ennyit szerettem volna, további szép napot! :)

2013. augusztus 26., hétfő

~2/6-Caleb~

Sajnálom, annyira sajnálom a nagy kimaradást, de remélem azért maradt még olvasóm, és tetszeni fog ez a rész.

                                                          


A vártnál gyorsabban, és könnyebben tudtam álomba szenderedni az este, de nem is bántam szükségem volt már a pihenésre és az alvásra. Miután felkeltem a konyhába vettem az irányt, hogy valami reggeli után nézzek de anyuék ott ültek és valamin nagyon gondolkoztak, amikor beléptem egyből erőltetett vigyor ült ki az arcukra. Furcsának találtam de nem nagyon foglalkoztam vele, a hűtőhöz mentem és kivettem egy doboz tejet, majd a szekrényből egy bögrét és tele töltöttem azt. A szüleim tekintetét éreztem a hátamon, így hát megfordultam és még elkaptam az aggódó pillantásukat amit egy-egy mosollyal lepleztek, sikertelenül. Homlok ráncolva kezdtem őket figyelni és már kezdett zavarni ez a nyomasztó csend. Letettem hát a bögrémet megkísérelve azt, hogy valami információt csikarja ki belőlük. De mikor megkérdeztem, hogy van-e valami baj nagyon gyorsan megrázták a fejüket. Kezdetem nyomasztóan furcsállni a dolgot, mikor apám megszólalt.

-Destiny, kicsim anyád és én...öhm...szóval mi úgy gondoltuk, hogy-borzasztó hosszú szünetet tartott és ezzel megrémített- talán neked is jól jönne, és mi is jobban éreznénk magunkat ha eljárnál önvédelmi oktatásra. Megnéztük és nem messze van egy tanfolyam ami kifejezetten a hozzád hasonló, néma vagy halláskárosult embereknek van kitalálva.
Nagyot sóhajtottam. Csak ennyi lenne? Valami sokkal rosszabbra számítottam. De ez? Ez nem rossz, sőt örültem is neki.

Szóval most itt állok a szomszéd városka egyik kis utcájába, ami úgy néz ki mint, ahol azonnali hasznát veheti az ember a bent tanultaknak. A kis cetlit szorongattam a kezemben, amire a cím volt felírva és bizonytalan léptekkel közelítettem meg a bejáratot. Azt ajtóhoz egy kis lépcső vezetett fel. Gyorsan a telefonomra néztem ami fél hármat mutatott az oktatás pont most kezdődik, szóval zsebre vágtam a telefont, megigazítottam a táskát a vállamon és beléptem. Szúrós tekintetek fogadtak, gondolom a késésem miatt -ami legalább 25 másodperc is meglehetett- úgy hogy inkább meghúztam magam és egy bocsánatkérő pillantás kíséretében én is leültem a padra az oktatóval szembe. Időm se volt felmérni a tanuló társam az oktató már is kezdte, vagy folytatta a köszöntést. Még mindig kábán tanulmányoztam a falat mikor valaki megbökte a vállam és rájöttem, hogy most bemutatkozás van, és akkor eszméltem rá, hogy eddig nem figyeltem és fogalmam sincs, hogy is kéne bemutatkoznom. Kínosan néztem végig amíg az oktató ismét bemutatkozik csak az én kedvemért. Szerintem már most nem kedvel engem a hapsi pedig még csak nem is ismer. A következő amire visszaértem a földre a nagy gondolkozások közepette az az volt, hogy párokba kellet verődnünk. Végre volt időm végig mérni a társaságot amiről eddig csak annyit tudtam, hogy halláskárosultakból és némákból áll a csoport. Ám ettől sokkal összetettebb volt ez a kis társaság, volt itt fiatal és öreg, magas és alacsony, nő és férfi egyaránt. Az én párom egy velem egy idős lány volt, merev figyelemmel kísértük végig azt amit az oktató magyarázott, majd szorgosan ismételgettük a különböző önvédelmi technikákat. Mikor egy jó óra múlva végeztünk, gyorsan haza szerettem volna surranni, hogy végre lefürödjek, de a párom beszédes kedvében találta magát.

-Szia Chelsea vagyok.-mosolygott felém kedvesen, amit merő udvariasságból viszonoztam. -Téged, hogy hívnak?

-Destiny.

-Ó, nem te vagy Liam Payne húga? Annyira ismerős az arcod.-eszembe jutott hazudni, de azzal semmit nem érek el, viszont most bájcsevejt folytatni sincs nagyon kedvem egy rajongóval, így hát inkább csak bólintottam egyet.

-Hallottam, hogy összejöttél Zayn-el majd szakítottatok.-vigyorgott olyan furán rám, hogy beleborzongtam. -Tudod most, hogy élőben látlak nem hiszem, hogy ti ketten összeillenétek.
Ez volt az a pont ahol elképedtem, úgy beszél róla mintha ismerné. Pedig nem! De nem akartam balhézni bár lett volna mit mondanom de inkább csak bólintottam egyet, és egy fintori mosolyt küldtem újdonsült "barátnőm felé". Minél gyorsabban elakartam tűnni innen ám kifelé menet valami megakadályozta a műveletet...vagyis nos hát inkább valaki. Rohantam a folyosón a kijárat felé és egyszer csak neki mentem egy srácnak de olyan szinten, hogy mind a ketten a földön kötöttünk ki.

-Annyira sajnálom, olyan két bal lábas vagyok. De esküszöm az előbb még nem láttalak itt.-"mondtam" neki szégyenkezve miután mind a ketten talpra kecmeregtünk.

-Semmi gond, már megszoktam, hogy levegőnek néznek.-de mikor meglátta az elsápadt arcom azonnal mentegetőzni kezdett.
- Én nem úgy értettem vagyis ez nem a te hibád, ez csak egy baleset, úristen de barom vagyok a nevem Caleb.
Megilletődve fogadtam el a felém nyújtott kezét.

-Ne haragudj, most rohanok de biztos össze futunk még majd itt, addig is szia, és vigyázz a semmiből előbukkanó gyalogosokkal.-ezután pedig vigyorogva elviharzott. A szavakat a szájával is formálta és néha egy egy hangot is kiadott gondolom ő nem néma hanem hallás károsult, tény hogy egy fiú aki hozzám hasonló. Itt a pont ami talán változást hoz majd.

2013. július 7., vasárnap

~2/5 Miért?~





Olyan tíz perc kellet mire magamhoz tértem a kábulatból. Óvatosan és halkan kimásztam a raklapok mögül és az ajtó felé vettem az irányt, kikukucskáltam az ajtón, hogy megbizonyosodjak arról hogy elmentek már azok a férgek. A testem még mindig a történtek hatása alatt áll és remegtem mint a kocsonya. Ahogy kiléptem az ajtón lassan indultam el a sikátorból kifelé miközben feszülten füleltem hátha van ott még valaki de szerencsére nem volt. Amint kiértem a szűk és sötét kis utcából futásnak eredtem és meg sem álltam amíg el nem értem az ismerős parkhoz. Nagyon sötét volt már és a kutyák ugatása csak még jobban megrémített. Na, nem mintha nem féltem volna amúgy is kellőképpen. Elővettem a telefonom hogy megnézzem mennyi az idő, az még csak hagyján, hogy már 11 óra is elmúlt de volt 5 sms anyuéktól 2 Liam-től és 1 Zayn-től. Mikor az utolsó nevet is elolvastam, csupán nagyokat pislogtam. Ő? De ugyan még is minek? Nem rég szakított velem amit persze természetesen mélységesen sajnál, de akkor is. Van erre valamiféle szabály? Szabad egyáltalán a frissen kidobott barátnő miatt aggódni? Nem tudom, de nem is érdekelt sokkal fontosabb volt számomra, hogy haza jussak. Már az utcánkba jártam mikor új sms-em érkezett. Kíváncsian néztem meg, hogy kiírt, az kijelző pedig nem mást mutatott mint Liam-et. Gondoltam dobok neki egy válasz sms-est, hogy megnyugtassam már megoldottam a helyzetet, hisz ennyivel tartozok neki ha már így ráhoztam a frászt. De azt nem gondoltam volna hogy kör üzenetet küld. Újabb sms és ismét a bátyámtól aki magyarázatot követel. Na most mit csináljak? Mondjam neki hogy, áh ugyan semmi csak majdnem elkapott pár részeg alak? Nem az semmi esetre nem lenne jó ötlet a végén még testőröket küldd mellém. Akkor mégis mit írjak neki? Most légy okos Destiny. Inkább csak annyit írtam neki, hogy semmi nagy dolog majd elmesélem. Hm, igen ezzel talán megtudom nyugtatni, de most jön ám a fekete leves. Anyuék. Nekik mit mondok? Azt hogy kiakadtam Zayn miatt és a majdnem érvágós kísérletem után elszaladtam ott pedig majdnem megerőszakoltak, ugyan már. A szüleimet ismerve tuti pszichológushoz küldenének ahhoz nekem meg semmi kedvem. Ahogy beléptem az ajtón anyu és apu egyszerre ugrottak fel a kanapéról és mintha egy megkönnyebbült sóhajt hallottam volna előtörni mindkettőjüktől. Hosszú hosszú faggatás után végre utamra engedtek és egy gyors zuhany után végre az ágyamba tudhattam magam. Viszont nem tudtam aludni, és a nyaklánc még mindig a nyakamba volt, a kezembe vettem az aprócska medált és szorongatni kezdtem. Szerintem le se fogom venni. Lehet hogy rá emlékeztet de ugyan akkor arra is, hogy milyen jó volt vele. Nem számít ha ő már nem szeret én akkor is fogom és egy percet nem bánok amit vele töltöttem, még akkor sem ha ő teljesen másképp gondol a kapcsolatunkra. De akármennyire is próbálom nem tragédiaként megélni az estet nem megy, hisz attól még ugyan úgy fáj. Nincs perc hogy ne gondolnék arra az átkozott levélre meg arra a nyavalyás titkolózásra, mégis miért nem mondhatja el. Miért? Mit csinál most? Kivel van? Jól érzi magát? Kétlem, hogy ő is annyira hiányolna engem, mint én őt. A gondolataim 90%-a körülötte, a maradék 10 pedig azon ha most azonnal nem alszok el hanem sírásnak kezdek akkor még egy jó ideig fent maradok, szóval inkább álomba kényszerítettem magam még mielőtt az első könnycsepp legördült volna.

*Zayn szemszöge*

A rohadt életbe! Destiny bajban és még csak azt se tudom mi a fene az a baj. Az első dolog ami az eszembe jutott, hogy miattam csinált valami hülyeséget. Oh kicsi lány én nem ezt akartam. Ugyan miket beszélek én egyáltalán nem akartam semmit. Az idióta menedzser akarta. Miért? Ezt kérdezem én is. De talán jobb is így hisz így nem tudom bántani azt a lányt akit a világon mindennél jobban szeretek. Azt mondták, hogy a karrierünk az első és a legfontosabb, és így legalább majd nem fog egy lány bezavarni, nem lesznek szórakozott pillantok próba közben, nem lesznek zavaró szerelmes sms-ek, és nem lesznek zavaró vendégek a turné alatt. De legfőképp kihagyják azt a lépést mikor szakítás után hetekig depizek. Ha itt nem hagyja abba a szónoklatát az tuti hogy kiütöttem volna abból a menő méregdrága bőrszékéből. Mégis hogy jön ő ehhez? Mi a franc köze van a menedzsernek a magán életemhez? De fájt a tudat, hogy még csak el se mondhatom neki miért. Illetve ha elmondanám se hinné el. Bár ki tudja. Annyira elcseszett ez az egész. Én csak azt akarom, hogy itt legyen velem és áttudjam ölelni, megtudja csókolni, be tudjam szívni azt az édes illatát, azt akarom, hogy a közelembe legyen mert szükségem van rá. Ez így nem mehet tovább, ha hosszú ideig kell még tépődnöm, és azon gondolkozni, hogy hogyan hozzam helyre amit elcsesztem rövidesen belefogok bolondulni és akkor majd nézheti a menedzser hogy mit segített elő. Annyira elveszett voltam nélküle és a tudat nélkül, hogy ha más nem is de ő ott van nekem. Mindennél jobban vissza akartam szerezni Destiny-t és a bizalmát. Ehhez pedig segítségre volt szükségem. Nem lesz könnyű és meg kell érte küzdenem rendesen, de istenem ez a lány a mennyország számomra, nekem szükségem van rá, mint a levegőre. Egyetlen egy emberre számíthattam ez esetben és az pedig nem más volt mint Liam.

2013. július 3., szerda

Hamarosan...



Sziasztok!


Elgondolkoztam, tényleg sokat rágódtam a dolgon, és döntésre jutottam.Bár kétlem, hogy bárkit is érdekelne még a folytatás de nagyon mérges lennék magamra ha nem fejezném be a blogot. Szóval még ezt az évadot végig írnám aztán majd lesz ahogy lesz, ah lesz még érdeklődő akkor talán tovább folytatom ha nem akkor 2 évad után lezárom a blogot, de NEM most. De most már jobban vagyok, sok minden történt azóta rendeződtek a gondolataim és hát ja...remélem van aki örül a hírnek, mert visszatértem!:D
Puszi: Witta
Ui.: Az új rész hamarosan érkezik! ;)

2013. június 15., szombat

Sajnálom


Mint látjátok ez nem egy rész. Ez egy amolyan "mondjuk el mi a helyzet hátha elolvassa valaki" bejegyzés. Szóval következő a helyzet...

 



Nem tudom hogy, hogy vagy miért illetve mikor történt de egyszerűen leálltam. Úgy értem, nincs igazán kedvem tovább írni a történetet. Meg mondom miért. Azért mert olyan nagy divat lett ez a fanfiction írás hogy olyan mintha ez a blog is csak egy újabb porszem lenne a sivatagban, mintha ez is csak egy újabb ugyan olyan sablonos, és unalmas történet lenne ahol szerelembe esnek és ennyi. Már nincs meg az a varázs írás közben mint amikor elkezdtem. Nem tudom, talán majd vissza jön egyszer, de most a srácokkal is így vagyok, mintha egy picit kiszerettem volna belőlük. Már nem követem nyomon minden lépésüket, azt se tudom hol vannak most. Szóval tényleg sajnálom, ezen nincs mit tovább fejteni, vagyis lenne csak nem hiszem , hogy érdekelne bárkit is.

2013. május 30., csütörtök

2/4 ~Azt hiszem~

Először is...szörnyen röstellem amiért csak most írok. Mondanám, hogy van mentségem de egyrészt nincs, másrészt úgy se érdekelne senkit :) Azért nem írtam részt, mert egyszerűen nem érzetem úgy, hogy képes vagyok rá. Nem akartam azt, hogy erőltetnek tűnjön a történet...szóval sajnálom még egyszer. Remélem azért nem az összes olvasóm hagyott el :/ Na, de ennyi elég is volt belőlem itt van a rész...




Ajánlott zene: Bridgit Mendler-Hold on for dear love

Még nem voltam teljesen észnél, szóval olyan 3-4 perceg csak ültem az ágyon és a levelet a kezembe tartottam. Ennyi ideig bámultam egy kis papírdarabot, lehet azért nem nyitottam ki mert nem fogtam fel, hogy az egy levél, vagy csak féltem, nem tudom. Mindenesetre nem vettem rá magam, hogy kinyissam, egészen addig ameddig, nem kezdett el rezegni a telefonom. Zayn volt az...

"Elolvastad a levelet? Kérlek válaszolj..."

Ez a két mondat semmi jóra nem utalt. Akaratlanul is a nyakláncom után nyúltam. Végre vettem a bátorságot és felbontottam. 

"Destiny,
tudnod kell, hogy még soha nem találkoztam hozzád fogható lánnyal (és nem hiszem, hogy fogok még csak hasonlóval is) és azt is tudnod kell, hogy szeretlek, és foglak is de mindenek előtt sajnálom. Sajnálom azt, hogy nem tudsz bennem bízni, hogy minden egyes nap küzdenünk kell egymásért, a szerelmünkért. Nem akarlak bántani, és már csak a tudat hogy valaha is miattam sírtál, vagy miattam fogsz, felemészt. Rossz arra gondolnom, hogy most ezt kell írnom és én tényleg sajnálom, nem a te hibád. Könyörgöm ne haragudj rám, és ne hibáztasd magad. Oka van, hogy éppen most teszem ezt, és bárcsak elmondhatnám de nem lehet...Még egyszer sajnálom. 
Szeretlek."

Mikor a levél végére értem már csak azt vettem észre, hogy az egész papír a könnyeimtől ázott át. Nem voltam dühös, egyáltalán nem. Amit éreztem sokkal inkább csalódás volt. Csalódtam, és össze voltam törve. A levelet inkább össze téptem, elég volt egyszer elolvasni. Tudtam, hogy egyszer ez is elfog jönni, de még csak gondolni sem mertem arra, hogy ilyen hamar. Talán még is csak egy nyári kaland voltam a számára. Egyszerűen csak nem értettem, mi történt? Egyik napról a másikra csak úgy eldobott mint akit megunt. Ki tudja talán már van neki más aki öleli szereti. Nem hiszem, el nem tudom felfogni. De még mielőtt bármint is túl gondoltam volna, válaszoltam neki az sms-re.
"Miért?"

Csak ennyi, semmi több. Azt hiszem legalább ennyit megérdemlek.

"Sajnálom, nem mondhatom el."

Ez volt az az üzenet ami tökéletesen bebizonyította hogy mégsem. Akkor viszont tényleg nem értek semmit. Nem néztem az időt. Fogalmam sincs mennyi ideig ülhettem ott az ágyon, de a medálom már teljesen meleg volt a folyamatos dörzsölgetéstől. Megráztam a fejem, nagy levegőt vettem és inkább a fürdőbe mentem, hátha a zuhany alatt többre jutok. Olyan fél órát állhattam a forró víz alatt mégsem jutottam előrébb, ugyan az a kétségbe esett lány voltam. Tekintetem át tévedt a borotvára. Hitetlenkedve megráztam a fejem, már is kifordultam volna magamból? Soha eszembe se jutott volna ilyet tenni. Soha. Szándékosan a másik irányba néztem, de folyamatosan oda vonzódott a tekintetem. Hirtelen felindulásból a kezembe ragadtam. A csuklóm felé emeltem és a csak bámultam a kis távot a penge és a csuklóm között, olyan egyszerű lenne megtenni. Ordítani tudtam volna, mert az a fizikai fájdalom amit ezzel a pengével okozni tudnék még csak meg sem közelítené azt a fajta érzést ami azóta mardos mióta elolvastam azt a levelet. Mielőtt felvettem volna a tiszta ruháimat a mosdókagylóra támaszkodva farkas szemet néztem a tükörképemmel. Mit ronthattam el? Visszhangzott ugyan az a kérdés újra és újra a fejemben. Hogy a fenébe ne hibáztassam magam ha azt se tudom, miért hagyott el. Olyan nincs, hogy csak úgy ráununk az emberekre. Okokat akartam. Könnyeimmel küszködve berohantam a szobába, és ruha után kerestem, a nagy rohanásba  meg se néztem mit veszek fel csak azt kaptam fel ami a kezem közé akadt. Sietősen elhagytam a lakást és elindultam. Nem tudtam, hova csak elakartam menni innen jó messze. Csak futottam és futottam teljesen addig ameddig el nem értem egy elhagyatott játszótérhez. Észre sem vettem de Zayn pulóvere volt rajtam, és ha eddig nem sírtam eleget akkor most bepótoltan, szakadatlan sírógörcs tört rám, és abba se tudtam hagyni. Normális esetben anyuval beszéltem volna meg a problémáimat, vagy apuval, de semmi kedvem nem volt hallgatni az "én megmondtam" féle dumájukat. Az utolsó dolog amire jelenleg tényleg szükségem volt az a lecseszés. Csak beszélni akartam valakivel, aki megért, és nem hibáztat engem. Még csak nem is mond semmi okosat, elég ha meghallgat. Bárcsak elmondhatnám valakinek mi bajom. Jó ideje már a hintán ültem és gondolkoztam. Egész napom erre ment el, saját magam sanyargattam. Az ilyesmi nem vall rám, egyáltalán nem. Már rám is sötétedett és épp indulni akartam haza felé, hogy Liam-el tudjak beszélni, mikor furcsa hangok ütötték meg a fülem. Ordibálás, röhögés és éneklés. Ez csak egyet jelenthetett, méghozzá azt, hogy részegek közelednek. Azonnal felálltam de késő volt már észre vettek. Gondoltam még nem késő elhúzni a csíkot.

-Hé szépség hova sietsz? Nem harapunk!-olyan gusztustalanul röhögtek, hogy az már-már hörgés volt. Lépteimet gyorsítottam, de nem volt elég ők is gyorsítottak (már amennyire a dülöngélős állapotuk engedte). A közelben nem voltak csak bokrok és üres kísértetiesen félelmetes házak. Ijedten tekintgettem körbe valami menekülő utat keresve, de csak akkor jöttem rá, hogy fogalmam sincs hol is vagyok. Gyorsan elő kaptam a telefonomat, és a bátyám nevét kerestem.

"Liam! Azt hiszem bajban vagyok..."

Gyorsan zsebre vágtam a lenémított készüléket, és hátra néztem. Az a három srác még mindig követett. A félelem kezdett eluralkodni rajtam, és fogalmam sem volt mit csináljak.

-Hallod szépség? Azt mondtam állj meg.-ordított utánam az egyik. A lépés tempómat még jobban próbáltam gyorsítani, amennyire csak lehetséges volt. Futólépésben siettem egy kis utca felé. Egy zsákutca volt, egy elhagyatott épülettel, mikor próbáltam kinyitni a rozsdás ajtaját hamar rákellet jönnöm, hogy zárva van. Ha rángatni kezdem csak zajt csapok és még csak be se jutok az épületbe. Egy pár lépéssel arrébb volt egy üveges ajtó.  Hátra tekintettem és a hangok újra erősödni kezdtek a kivilágított utca felől. Szemeimet össze szorítva könyökkel próbáltam betörni az üveget. Egy pár szilánk állt a kezembe és a sikításomat vissza fojtva nyúltam be a lyukon, hogy belülről kitudjam nyitni az ajtót. Gyorsan behúztam magam mögött amint beértem, de még mindig halottam őket, és csak egyre közelebb jöttek. Testem egyre jobban remegett az adrenalintól. Szétnéztem a dohos helységben és a kezemet az orrom elé tartva kerestem valamiféle menedéket ha esetleg ide is bejönnének. Ott volt egy pár raklap egymásra hajigálva oda bebújtam. Vártam és rettegtem. Mikor meghallottam, az ajtó nyikorgását, össze rezzentem.

-Haver, tuti ide jött be?-kérdezte az egyik.

-Holt biztos, láttam-lélegzet visszafojtva vártam.

-Ne már itt nincs, senki. Menjünk inkább és szerezzünk egy kis anyagot, ribancot meg bárhol találunk, olyat is aki önként kényeztet.-röhögött a saját viccén, az ajkaimba haraptam, hogy még véletlenül se halljanak meg.

-Na, tipli.-aztán már ott sem voltak. Kifújtam a levegőt, és a sírástól remegve hajtottam a fejem a felhúzott lábamra. A kezem még mindig vérzett, hideg volt, és el is vesztem. Ráadásul Zayn is. Reménytelenül a telefonomra néztem, hátha válaszolt Liam, vagy esetleg kerestek anyuék, de nem volt térerőm. Féltem, méghozzá nagyon...

2013. május 8., szerda

~Díj~


Én csak..wow...nem is tudom miért, de huh kaptam egy díjat! Nagyon szépen köszönöm Bius-nak, őszintén nem érzem úgy, hogy megérdemelném, de attól még nagyon hálás vagyok, érte és köszönöm szépen.




Szabályok :

1. Alapkérés, miszerint köszönd meg a díjat, attól akitől kaptad.
2. Tedd ki a díjat az oldaladra akármilyen formátumban, hogy mások letudják menteni.
3. Válaszolj a kérdésekre, amiket kérdeztek tőled.
4. Küld tovább maximum 5 tehetséges blogírónak!

Kérdések:

Sokat gondolkozol mi előtt írni kezdesz egy új részt?
-Általában úgy vagyok egy rész írásával, hogy leülök a gép elé és egy jó ideig csak bámulom az üres fehér szöveg doboz, miközben zenét hallgatok. Egy ideig csak ülök és nem csinálok semmit, csak el tervezem fejben, hogy mit szeretnék hogy történjen a részben, hogy hogy történjen és a többi, és a többi. Aztán egyszer csak maguktól elindulnak a kezeim és meg sem állnak amíg kész nincs egy rész. Szóval igen mondhatni sokat gondolkozok, mert mindig van vagy 3 féle variáció egy részre és amelyiket aztán jobbnak gondolom azt megírom, és kifejtem. Ennyi.

Hogyan szántad rá magad az írásra?
-Igazából nekem volt két előző blogom de egyiket se olvasta senki, és senkinek nem is tetszett, szóval azok nem voltak hosszú életűek, de mindenképp szerettem volna írni egy fanfiction-t és ez vezetett végül az íráshoz. Mondhatni azt, hogy írok csupán a One Direction-nek köszönhetem. 

Van példaképed és ha igen akkor kicsoda?-Nem tudom, hogy ki a példaképem, erre a kérdésre sose tudok válaszolni, de talán Justin Bieber, és Demi Lovato, más más okok miatt, de azt hiszem őket nevezhetem igazán példaképeimnek.
Fontosnak tartod mások véleményét rólad, a blogodról vagy nem?
-Az, hogy az emberek mit gondolnak rólam túlságosan is érdekel, viszont akárki akármit mond azt nem tudom felfogni. Pl. ha valaki azt mondja, hogy úh az a felső tök szép, vagy tök jó az alakod olyankor csak mosolygok, de nem hiszem el teljesen, viszont ha azt mondják, hogy na de csúnya vagy te kövér disznó, olyankor szintén csak mosolygok de amint haza érek és bele vetem magam az ágyba elkezdek szakadatlanul sírni. Arról, hogy mások mit gondolnak a blogomról, számomra nagyon fontos. De eddig szerencsére csak pozitív visszajelzéseket kaptam. :D
Osztálytársaid vagy közeli ismerőseid tudják, hogy blogot írsz?
-Két osztálytársam tud róla de ők nem olvassák mert nem értik. Közeli ismerősöm közül pedig csak a directionerek tudnak róla. Szóval ez nem olyan amit világgá kürtölök. Csak azoknak akik fal iratkoztak a blogra, vagy benne vannak a csoportban.

Kérdéseim:
-Ki vagy mi inspirál az írásra?
-Miért és mikor kezdtél el írni/blogolni?
-Meg vagy elégedve a blogoddal?
-Olvasod a blogom?
-Melyik az a dal ami szerinted rólad szól?


2013. május 1., szerda

2/3~Újra


Nem  gondoltam helyén valónak, hogy elmondjam neki azt az apró tényezőt, hogy orvoshoz járok. Jobbnak láttam hallgatni. Bár amilyen gyáva vagyok az is lehet bele se megyek. Hisz annyi évet lehúztam már némaként, épp kezdem megtanulni kezelni a helyzeteket és...jól érzem magam. Végre jól érzem magam úgy ahogy vagyok. Tény, hogy minden sokkal jobb lenne ha a srácok nem turnéznék és még vagy 10 évig nyár lenne. De hát az élet nem kívánság műsor ugye? Arról már rég lemondtam, hogy újra normális életem legyen, de most azzal is megelégszem, hogy boldog vagyok. Nagyot nyeltem, majd tekintetem a plafon felé fordítottam. Megráztam a fejem.

-Értem. Félre ne értsd semmi gondom nincs azzal, hogy néma vagy. Hisz te és a némaságod egy csomagba jártok, én pedig így szerettem beléd. Ez a te kis sajátos varázsod. Nem mellesleg nem kell félni, hogy a ház is tőled zeng ha nagyon megszeretlek.-Vigyorgott huncutul felém, én pedig csak vörös fejjel arcon csaptam egy közelembe eső párnával.

-Mi az nem emlékszel? Louis is megírta, csak nekem kéne halkítanom magamon egy picit.-tűnődött el mintha ez valami nagyon fontos probléma lenne. Furcsán kezdtem el bámulni mire ő röhögni kezdett és hasamra fektette a fejét, mire én szánt szándék nélkül simogatni kezdtem a haját.

-Szerencséd, hogy a barátnőm vagy különben már nem élné.-mosolygott egy jót a saját kis viccén. Felháborodva fordítottam magam felé az arcát.

-Te megütnél egy lányt?-tátogtam hitetlenül.

-Csak vicceltem.-ült szembe velem.

-Nem vagy vicces.-fontam magam előtt keresztbe a karjaim.

-Csak ugyan?-húzta fel a szemöldökét, amit egy bólintással reagáltam le.

-Fogsz te még nevetni miattam Destiny Payne...-bólintott ő is komoran, majd hirtelen elkezdett csikizni, én pedig a kezei közt vergődtem, egy hang nem jött ki a számon és némán röhögve ficánkoltam az ágyon. Egyszer csak a két kezemet a fejem fölött össze fogta.

-Na mit mondtam.-suttogta a számba, miközben még mind ketten a levegő után kapkodtunk. Az arcom kipirult és az sem sokat segített, hogy a nyakamat kezdte el csókolgatni.Már nagyon bele lendült volna a dolgába ha valaki nem kopog az ajtón. Egy sor káromkodás után legurult rólam, én pedig az ajtó felé kezdtem el sétálni. Hirtelen kivágtam és a bátyám meglepett arcával találtam magam szembe.

-Csak nem megzavartam valamit?-vigyorgott konkrétan a képembe.

-Fogd be!-mordult fel Zayn majd a másik oldalára fordult, mint egy durcás kisgyerek.

-Értem. Csak annyit szerettem volna mondani,  hogy anyuékkal elugrunk a nagyiékhoz, és szerettem volna megkérdezni, hogy van-e kedvetek jönni.-megráztam a fejem, majd vártam hátha van még valami mondani valója ennek a született pillanat gyilkosnak.

-Gondoltam.-vigyorgott pimaszul és már ott sem volt. Szemeimet forgatva sétáltam vissza az ágyhoz ahol az ott fekvő barátom hátra ugrottam. Felnyögött a nyomás hatására de nem mozdult. Hangosan kifújtam a levegőt majd elkezdtem lefelé mászni róla.

-Ugye nagyon megölte a pillanatot Liam?-pislogott rám reménykedve mikor maga alá fordított. Fintorogva bólintottam.

-Gondoltam.- hajtotta le a fejét. Arcát két kezemmel megragadtam, majd egy apró csókot nyomtam a szájára. Hirtelen felpattantam és a földszint felé vettem az irányt.

-Most meg hova mész?- bármiféle válasz helyett csak mutattam neki, hogy kövessen. Mikor a konyhába értem a pultnak támaszkodtam és vártam, hogy beérjen. Volt egy tervem.

-Szóóóval mit is akarsz a konyhába?-nézett körbe értetlenül.

-Nem tudom, mit szoktak csinálni egy konyhába?

-
Fogalmam sincs, nem sűrűn használom.-röhögte el magát.

-Hát akkor most fogod, mert muffint akarok enni.-fontam keresztbe magam előtt kezeimet. Arcáról rögtön lefagyott a vigyor.

-Ezt ugye kétszer is átgondoltad?-emelte fel egyik szemöldökét. Bátran bólintottam. Pedig igazából egyszer sem gondoltam végig. Még azt sem, hogy akkor is csatamezőt hagyok magam után mikor egyedül vagyok a konyhában.

-Tudod mit? Hagyjuk a fenébe. Rendeljünk inkább pizzát.-sóhajtottam egy nagyot.

-
Ez az én barátnőm.-kapott fel hirtelen, majd pörgetett meg a levegőben. Nevetve fogadtam a reakcióját, majd mikor a vágytól elsötétül komoly szemeibe néztem lefagyott a vigyor az arcomról. Mintha csak időzített bomba lett volna köztünk másodpercre pontosan estünk egymás ajkainak. Egymást ölelve forogtunk és neki mentünk mindennek. A lépcsőn pedig muszáj volt elszakadni a másiktól máskülönben nem értünk volna fel. Az ajtón szó szerint beestünk és addig sodródtunk ameddig a lendület vitt. Az ágyig.

***

Nem tudom, hogy hogy vagy mikor aludtam el de mikor felkeltem már nem feküdt mellettem senki. Felesleges volt utána kérdezni, vagy pánikba esni tudtam hol van. Elment. Tudom, hogy ez a munkája de a fenébe is hiányzik. Egy szó nélkül lelépett. Legalább is ezt hittem ameddig meg nem láttam a levelet magam mellett...

2013. április 21., vasárnap

2/2 ~Bármit?~

Mikor reggel felkeltem a lábam nem volt senkiébe bele gabalyodva és senki nem is ölelt, ezért átfordultam a másik oldalamra, hogy Zayn után tapogatózzak, de csak az üres helyet fogdostam. Lassan kinyitottam a szemeim, hogy megbizonyosodjak a tényről: senki nem volt mellettem. Az egyik legrosszabb érzés mikor valakivel alszol el, de egyedül ébredsz. Össze szedtem magam, nyújtóztam még egyet majd lecsoszogtam a konyhába ahol anyut találtam csak.

-Jó reggelt kicsim!-köszöntött mosolyogva. Miután viszonoztam mosolyát neki láttam a reggelinek amit elém tolt rögtön miután helyet foglaltam az asztalnál.

-Zayn-ék?-tekintettem fel rá még álmos fejjel.

-A bátyádék rohantak tovább mert valami megbeszélést szerveztek közbe nekik. Azt mondták, hogy adjam át, nagyon sajnálják de muszáj volt lelépniük.
Aha hát persze, hogy muszáj volt nekik. Legalább felébreszthettek volna vagy valami. De mindegy is hisz sajnálják, vagy nem? Ezek után elment az étvágyam, nem csináltam mást csak a villámmal kotorásztam a tojásrántottámba. Miután meguntam az étellel játszadozást, fogtam magam és bezárkóztam a szobámba. Ránéztem az órára és fejbe vágott a felismerés, hogy vasárnap dél van. Hát jó sokat aludtam, este meg majd le se lehet lőni. Szét néztem és megállapítottam, hogy a szobámra igen csak ráférne egy nagy takarítás, szóval zsákokat elő, és hajrá!
Olyan három óra felé végeztem mindennel, az egész szoba csak úgy csillogott-villogott. A dolog, hogy már kb. egy hete nem láttam a legjobb barátnőmet és még csak nem is keresett igen csak elkeserített. Így hát a kezembe vettem a dolgokat és át sétáltam hozzá. Se sms, se egyéb üzenet. Ha van ideje rá úgy is otthon van. Félve csöngettem be, mert mi van ha még sincs rám ideje, vagy nem is nagyon akarja, hogy legyen rám akár egy perce is. Lola szatén pizsibe és kócos hajjal nyitott ajtót. Valami azt súgtam, hogy vagy nagyon nagy  baj van, vagy szakítottak. Persze az is baj csak hát azért az mégsem a világ vége. Csodálkozva vezettem végig rajta a tekintetem, ő pedig minden elő jel nélkül a nyakamba borult és sírni kezdett. Be toltam hát az ajtón leültettem a kanapéjukra és a kezébe nyomtam egy zsepit.

-D érted te ezt? Érted te a fiúkat? Mind olyan bonyolultak! Soha semmi nem jó, nem nézek ki úgy mint Cheryl Cole de akkor minek áll le. Elegem van. Soha nem fogok fiúzni és apáca leszek.-nyüszögte el nekem egy szuszra minden bánatát. Igazából pont azért jöttem át, hogy egy kicsit kiöntsem neki a lelkem, de nagyon úgy tűnik neki most nagyobb lelki támaszra van szüksége. Két szipogás között egy óriásit trombitált a zsepijébe én pedig egy fintor kíséretében a mellkasomra húztam és simogatni kezdtem.

-Olyan jó, hogy te mindig itt vagy nekem, még akkor is mikor egy utolsó bunkó picsa vagyok. D szeretlek.-hüppögte még mindig de már elhalóan. Szavai meghatottak, hisz mindig ott voltunk egymásnak ez sose volt kérdés, de soha egyikünk se mondtam el mennyit is jelent neki a másik. Amíg én ezeken gondolkoztam Lola szépen álomba zuhant. Hát azt hiszem valahogy máshogy kell megoldanom a kis problémáimat. Barátnőmet óvatosan végig fektettem a kanapén és ki slisszantam a házukból.
Mikor a bejárati ajtónkhoz értem, pont akkor parkolt le egy autó a feljárónkra. Felvont szemöldökkel mértem fel  fekete ismeretlen autót.

-Szia Tom vagyok, a fiúk menedzsere örültem.-időm se volt reagálni, mint a szélvihar úgy suhant el mellettem a fickó. Gyorsan után fordultam és követtem be az ajtón amin szintén úgy hajtott be, hogy csoda az ajtó a helyén maradt. Épp a cipőm vettem le. Mikor kifelé rohant és meglökött minek következtében a fenekemre pottyantam. Egy hangos "vigyáztam" után már kint is volt. A földön ülve azon gondolkoztam, hogy ez meg mi a fene volt. A szemöldököm ráncoltam mikor egy ismerős kuncogás ütötte meg a fülem. Meg fordultam és Zayn állt ott.

-Hát te?-formáltam felé a szavakat.

-Neked is szia.-vigyorgott továbbra és felsegített a földről.-Azért mentünk el reggel, hogy lebeszéljük ma is itt maradnánk és reggel kocsival mennénk a fiúk után. Tom csak azért ugrott be elmondja, hova kell majd mennünk, de mint láttad nagyon sietett. Értetlenül az ajtó felé mutattam majd a fejem rázva lehunytam a szemem, hogy egy mély levegőt vegyek.

-Gyere már!-ragadott kézen Zayn. Mikor megláttam Liam-et a nyakába ugorva üdvözöltem mintha más hónapok óta nem láttam volna, pedig csak egy fél napja.

-Na, szép nekem már nem is köszönsz.-mondta a kis morgó tettetett felháborodással. Nevetve egy puszit nyomtam az arcára. Majd komolyabban felém fordult.

-Destiny, beszélhetnénk?-bólintottam, mire ő kézen ragadott és az emelet felé kezdett el navigálni. Nem tudom mi az amit két szem közt, külön helységben akar megbeszélni. Féltem és gyomrom olyan borsónyi nagyságú lehetett. Ijedten kaptam felé a tekintetem mikor a hátam mögött becsukta az ajtót.

-Nyugi, semmi komolyan csak szerettem volna veled egy kicsit kettesbe lenni.-vigyorgott rám. Szemeim lehunyva sóhajtottam egy nagyot majd a vállába bokszoltam.

-Hé!-ragadott meg a két karomnál fogva és röhögve konkrétan az ágyra dobott, majd a fejem mellé könyökölt és mosolyogva bámulni kezdte a szemeim majd a számat és nekem kuncognom kellet. Egyszer csak mellém gurult, a kezét keresztül fektette a hasamon, a másik kezével pedig a a fejét támasztotta. A fejem szembe fordítottam a vele.

-Szeretlek.-suttogta.

-Szeretlek.-suttogtam vissza.

-Destiny, kérdezhetek valamit?- mosolygott még mindig felém. Aprót bólintottam, és arcomról lefagyott a mosoly.

-Ha megkérném a kezed. Mit válaszolnál?-elakadt a lélegzetem. A kérdés hirtelen hideg zuhanyként ért. Ide-oda tekintgettem és szaporábban vettem a levegőt.

-Ne aggódj nem fogom holnap megkérni a kezed és esküvő szervezésre kényszeríteni téged, csak kíváncsi vagyok. Szeretném tudni mi lenne a válaszod.-mosolygott rám biztatóan.

-Nos ha erre kerülne a sor a válaszom igen lenne, hisz bármit megtennék, hogy bebizonyítsam szeretlek. Ha te ezért örök hűséget szeretnél tőlem az oltár előtt akkor örök hűséget fogadnék az oltár előtt. - "mondtam" neki jelbeszéddel és közbe a számmal is tátogtam, hogy biztosra megértse amit mondok, mert fontos, hogy tudja. Mikor az arcára néztem nem láttam mást csak egy elégedett mosolyt, ami az én arcomra is mosolyt csalt. Végig simítottam a borostáján, és puszit nyomtam a kezem nyomán, végig az áll vonalán.

-Bármit?-kérdezte komolyan.

-Bármit.-válaszoltam legalább olyan komolyan.

-A hangszál műtétbe is bele mennél?- csak nagyokat pislogtam, miközben ő a válaszomra várt...

2013. április 13., szombat

~Díj!~

Hú hát fogalmam sincs ez hányadik díjam, ígérem egyszer majd megszámolom őket de addig az xy-dik díjam  nagyon szépen köszönöm Jordi Tömpe-nek!!! :D


Szabályok:
 ~ Írj magadról 11 dolgot!
 ~ Válaszolj 11 kérdésre!
 ~ Írj 11 kérdést!
 ~ Küld tovább 11 embernek!
~11 dolog magamról:
~Utálom önmagam
~Németországban lakok
~Van egy srác aki nagyon tetszik de pszt. 
~Imádok a szobámba lenni és semmit se csinálni
~Imádom a szobámat
~Rengeteg sztár kedvencem van
~Egyszer majd szeretnék tetkókat
~Szeretek otthon (Magyarországon) is lenni de itt jobb
~Jó kapcsolatom a családdal, (jó persze szoktunk veszekedni, de ki nem?)
~Alig várom, hogy nyár legyen
~Szeretem a kakaót

~A válaszok
~ Melyik a kedvenc blogod  ?
öhm fú hát ez nehéz kérdés de talán ez: 
http://iwannasaveya.blogspot.hu/ ez: http://ijustwannakissyoubaby.blogspot.hu/ meg ez:http://www.bri-lastmoments.blogspot.de/ meg ez:

~ Milyen szándékkal kezdtél el írni ?
Hogy kipróbáljam ezt is és, hogy talán majd tetszik valakinek :)


~ Szeretnél külföldön élni vagy dolgozni ? Már külföldön élek :D de amúgy igen szeretnék valahol külföldön dolgozni

~ Palacsinta vagy muffin ?
Hm, mindkettő

~ Mi segít az írásban ?
A zene, és hogy minden rész előtt vissza olvasom az olvasók kommentjeit :D


~ Ki a kedvenc színészed ?
Huha, talán senki
~ Melyik dalra tudsz sírni ?
Cecilia Westbrook-New moon, vagy Justin Bieber-Nothing like us


~ Hány éves vagy ?
15

~ Mikor kezdtél el írni ?

Több mint egy éve, szóval nem olyan rég

~ Sok barátod van vagy inkább kevesebb, de azok közelebb állnak hozzád ?
Inkább kevés de ők közel állnak hozzám



~ Mit csinálsz szabadidődben ?
Blogolok, takarítok :D

~11 kérdés:
Hány éves vagy?
Mikor kezdtél el blogolni?
Miért kezdtél el blogolni?
Mit gondolsz a blogodról?
Kedvenc dal?
Kedvenc könyv?
Olvasod a blogom?
Tetszik most valaki, szerelmes vagy esetleg?
Hova jutnál el a legszívesebben?
Ha három szóval jellemezned kéne magad, melyik lenne az a három szó?
Facebook, vagy twitter?


Akiknek küldöm:
*Beccsu 
dzsúlsz
*A dreamer
Petrusska.
*Kate
DreamyGirl

2013. április 6., szombat

2/1. ~Túl szép~


Hát újra itt vagyok kisebb kihagyás után :D Remélem maradt még olvasóm, mert ezt a részt úgy írtam meg, hogy újra elolvastam az össze komit amit tőletek kaptam az első résztől kezdve. Azokból merítettem egy kis erőt, és hát remélem tetszik fog ez is :)
u.i.: Szeretném ha benéznétek az új blogomra (Stay) hátha az is tetszik :) (a kinézet még változni fog, de addig nem fektetnék bele nagy energiát abba, ameddig kinem derül, hogy érdeke-e valakit) :D




Miután kisírtam magam és Zayn kb. 5x szólt rám hogy neki azért vissza kellene mennie mert háromnegyed óra múlva a színpadon kell lennie, végre rávettem magam arra, hogy beüljek mellé a kocsiba. Mikor oda értünk az arénába már nem úgy mentem be mint először, nem volt bennem félelem semmi hasonló, csupán a mosoly az arcomon.
A koncert csodás volt, mikor egy-egy pillantást elkaptam az én 'fekete hercegemtől' még nagyobb mosolyra húzódott a szám. Anyu büszkén csodálkozott a színpad felé. Büszke volt a bátyámra, és én is büszke voltam a fiúkra.  Egy dolog nem hagyott nyugodni. A lány a címlapról. Ha Zayn azt mondta, hogy ő vele nem történt semmi akkor mégis, hogy került oda? A koncert utolsó 10 percét már az öltözőben töltöttem és vártam a fiúkat, hogy amint lejöttek a nyakukba borulhassak. Nem sokat kellet várnom és már jöttek is. Ahogy kinyílt az ajtó szó szerint rájuk ugrottam. Eszembe jutott, hogy utoljára az X-factor alatt láttam őket élőben énekelni és hát azóta nagyon sok minden megváltozott.

-Na, kicsi milyen volt a koncert?-fordult felém Louis, én pedig csak vissza vigyorogtam és magasba emeltem a hüvelykujjam ezzel jelezve hogy szuper volt az egész. Nevetve bólintott majd elrohant. A smink asztalnál támaszkodtam mikor barátom elém állt és kezét finoma a csípőmre csúsztatta. Mosolyogva kémlelte az arcom én pedig kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Szemeimmel a bordó színű szőnyeget kezdtem el bámulni majd szégyenlősen  a fülem mögé bújtattam egy kósza tincset, mikor újra rá emeltem a tekintetem még mindig engem figyelt. Szemöldököm felhúztam és óvatosan megráztam a  fejem amivel csupán annyit akartam kifejezni: "Mi van?"

-Semmi, csak...

-Csak, mi?-tátogtam felé ezt a két rövid szót.

-Olyan gyönyörű vagy. -mondta komolyan és a vállamra hajtotta a fejét. Szemeim fájdalmasan összeszorítottam és a tarkójára vezettem a tenyerem. Nagyot sóhajtottam és én pedig az ő vállára hajtottam a fejem. Úgy nagyjából 5 percet állhattunk úgy ott, mikor valaki megköszörülte a torkát, én pedig felkaptam a fejem és anya állt ott mosolyogva.

-Mi mennénk haza, jössz velünk? Ha gondoljátok Zayn is jöhetne, persze csak ha szeretne. -bólintott anya türelmesen. Zayn-re néztem aki vigyorgott ami felért egy igennel.

-Persze természetesen. Mindjárt megyünk mi is akkor Destiny-vel. Köszönöm Mrs.Payne.-mosolygott vissza illedelmesen Zayn. Annyira jó volt látni, hogy anyám nem akarja ott helyben felfalni puszta tekintetével és lefejezni, és még az ott alvás lehetőségét is felajánlotta. Biztos nagyon jó kedvében lehetett.
Mikor már haza értünk Liam a szobájába vonult anyuék szint úgy én pedig kézen fogva vezettem Zayn-t a szobám felé, eltekintve attól az apró kis tényezőtől, hogy már volt itt nem is olyan régen. A szobába érve leültünk az ágyra és nem csináltunk az ég világon semmit. Néztük egymást és fürkésztük egymás tekintetét, hogy vajon most mit gondol a másik. Én nem gondoltam semmire csupán arra, hogy milyen szerencsés is vagyok, hiszem itt ül előttem Ő és én pedig még csak meg sem érdemlem. Ő aki kocsiba ült még a koncertje előtt csak azért, hogy ide jöjjön és elmondja: szeret, és igen én is szeretem őt.

-Mi a baj?-komorodott el az arca. Megráztam a fejem, hisz nem volt semmi baj. Illetve semmi olyan amit az orrára kellene kötni. Persze az őszinteség az kell de most nyomott le egy fellépést szerintem kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a nyafogásomat tűrje el.

-Most tényleg elvárod tőlem, hogy el is higgyem hogy semmi bajod? Nem tudom feltűnt-e de a hátam azért nem tollas. Szóval, hercegnőm mi bánt?-apró mosolyra húzódott a szám majd felálltam, hogy ide hozzam a gépem és megnyissam a Word-öt, ugyanis én egy hosszabb beszélgetésre számoltam nem csak egy sablonos "mi a baj?-semmi-akkor jó" társalgásra. Az nekünk egyszer sem ment, mindig kiderítette, hogy mi bánt. Ezt is szerettem benne, mint ahogy még sok mást is.

-Ki volt az a lány?-gépeltem be az első számú okot ami miatt nem tudtam nyugodni. Nagyot sóhajtott majd a takaróm kezdte el piszkálni.

-Az a lány az unokatesóm. Sok lány unokatesóm van és ő pedig pont erre lakik, úgy is ritkán találkozom velük gondoltam összefutok már vele ha úgyis itt vagyok.-szúrós szemmel mértem végig, ő pedig csak szégyenlősen elmosolyodott.

-Nem hiszed el ugye?-rázta hitetlenkedve a fejét egy keserű mosoly kíséretében. Szomorúan megráztam a fejem aztán elhúztam a szám és végül rá néztem. Az a fájdalom ami szemébe volt...elviselhetetlen volt úgy látni, és tudni, hogy ez azért van mert nem bízok benne teljes mértékben. Lábát maga elé húzta fel és rátámasztotta a kezeit, miközben bambán bámult kifelé az ablakon. Össze csuktam a  gépem a hangra össze rezzent és felém kapta a tekintetét. Végig nézte ahogy vissza viszem az asztalra a laptopot, leteszem és vissza ülök vele szembe az ágyra. Elmerültem a szemeibe és csak 'sajnálom'-ot tudtam eltátogni utána egyre több könnycsepp folyt le az arcomon.

-Ne tedd, nem kell mit sajnálni meg értem, csak kérlek ne sírj!- mondogatta miközben felém hajolt és letörölte a nedves arcom a pulcsija ujjával. Miért törödik velem ennyit? Eltört a mécses és irgalmatlan sírógörcs tört rám. Az ölébe húzott és addig dúdolt nekem és ringatott ameddig meg nem nyugodtam.

-Most már minden rendben?-kérdezte némi aggodalommal a hangjában. Halvány mosollyal az ajkomon bólintottam egy aprót, majd ásítottam egy nagyot. Mindketten kuncogni kezdtünk.

-Jó éjt szive'!-még csukott szemmel bólintottam egyet majd befészkeltem magam a karjai közé és már aludtam is. Olyan jó volt újra vele aludni, érezni hogy igen is itt van mellettem. Érezni az illatát, az ölelő karjait, édes csókjait. Mindent, még most sem tudom felfogni, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Eltekintve az apró dolgoktól túlságosan is jól megy most minden, túl szép minden. Most vajon mit hoz a nagy csend utáni vihar?

2013. március 17., vasárnap

Évad záró! 23.~Mintha nem lenne holnap~

Mivel évadzáró részről van szó (amit próbáltam hosszabbra írni, valamit olyanra, hogy előkészítsem vele a második évad eseményeit) ezért gondoltam, hogy mindenki aki eddig olvasta blogot, feliratkozott,komizott vagy értékelt az hagyjon itt egy kifejtős megjegyzést. Ez alatt olyanra gondolok, hogy leírnátok, hogy mi volt az ami tetszett mi az ami nem, kedvenc rész esetleg stb.. Nem is rabolnám tovább az időtöket itt a rész, jó olvasást hozzá! :) xx 



A napok gyorsabban teltek, mint gondoltam. Szabad időm nagy részét futással, vagy olvasással töltöttem és mire észbe kaptam már szeptember volt én pedig a táskám készítettem össze másnapra. Furcsa érzés volt vissza ülni az iskola padba a hosszú nyári szünet után.
Nem sok minden változott ami az iskolát illeti. Minden maradt ugyan olyan, még mindig megvannak a nevetséges klikkek, és a szánalmas gúnyolódások. Egy pár dolgot leszámítva. Engem, aki még mindig (de talán már csak bizonytalan ideig) egy nemzetközi popsztár titkolt barátnője. Amivel nincs is gond, nem sok kedvem van hozzá, hogy a bátyámnál töltött kiruccanásomon csámcsogjon az iskola. Ha reggel nem a saját szememmel látom talán el sem hiszem hogy Lola az új barátjával kézen fogva, na meg egy levakarhatatlan vigyorral sétál be az iskola kapuján. Persze pontosan ez kell most nekem, mindenhol szerelmespárokat látni akik akkor, ott és úgy ölelhetik csókolhatják a szerelmüket ahogy kedvük tartja. De mindegy is mert a tanulásra kell koncentrálnom. Mivel még csak az első nap volt lazára vették a helyzetet és nem is sok házit adtak fel de pont eleget ahhoz, hogy máris unjam. Na, akkor ennyit a "új év, új stílus" mottómról. Szünetbe drága barátosném méltóztatott megkeresni, és bemutatni a barátját de az is úgy nézett ki, hogy kezet fogtunk a sráccal és mintha ott sem lettem volna onnantól. Hagytam őket inkább és odébb álltam.  A nap sütött, meglehetősen jó idő volt, a diákok az udvaron beszéltek, nevetgéltek. Egy teljesen normális és átlagos kép a hétköznapokból. Nekem mégsem volt teljes, mert tudtam, hogy az űr amit Zayn hiánya okoz lassan de biztosan fel fog emészteni, és befogok fordulni. Nem mintha eddig olyan nagy társasági ember lettem volna de azért mégis csak.
A napok folyamán kialakult egy monoton napirend: reggeli kelés és a szokásos teendők elvégzése, iskola, futás, olvasás, és este felé mikor láttam, hogy Zayn online van, abban a másodpercben írtam neki üzenetet, nem telt el úgy nap, hogy ne beszéltünk volna. A mindennapos kapcsolat tartás, még akkor is ha az csak interneten keresztül tudott létezni de akkor is ez volt az a valami ami tartotta bennem a reményt. A reményt arra, hogy igenis van értelme várni, mert miden jó lesz megint, újra ölelhetem csókolhatom de csak ha elég türelmes vagyok. Én pedig vártam, vártam, és vártam  Mind ezek ellenére ott, és úgy próbáltam meg kizárni a médiát az életemből amennyire csak lehetséges. Mivel volt mivel lefoglalni magam, (noha Lola az esetek nyolcvan százalékában nem is ért rám) viszonylag gyorsan teltek a hetek észre se vettem és már is őszi szünet volt.  Mikor egyik nap az újságos bódé mellett futottam el, és majd kibökte a szemem a címlapon virító állítólagos szerelmem, egy csinos nagyjából tőlem 1-2 évvel idősebb lánnyal, a szívem mintha ott azon a kis jelentéktelen de mégis fontos helyen millió kis darabra tört volna. A helyzet komikuma csupán annyi volt, hogy fájt akár hogy is gondoltam rá de mégis csak azon járt az agyam, hogy hogyan csinálhatnék vissza mindent. Mégis mi az amit elrontottam. Mármint nem lehet, hogy csak úgy egyik napról a másikra miden rosszra forduljon. Az újságot a még mindig a kezembe tartva észre se vettem, hogy könnyeim egyre szaporábban folynak le az arcomon.

-Kisasszony minden rendben?-kérdezte az eladó bácsi én pedig gyorsan a pulcsi ujjába töröltem a könnyeim és mosolyogva bólintottam, majd vissza tettem az újságot a helyére.
Körül néztem és rájöttem, hogy a hozzánk legközelebbi parkban vagyok így a megszokott órás futás helyett ma rövidre fogtam a levegőzést, és hazafelé vettem az irányt. Otthon ahogy bementem a lakásba mosolyogva intettem anyának aki a nappaliban tv-zet, és felrohantam a szobámba. Abban a pillanatban ahogy becsuktam az ajtót olyan kíméletlen sírógörcs tört rám, hogy szinte azonnal álomba sírtam magam. Este mikor bekapcsoltam a gépet egy üzenet várt rám Zayn-től. Még csak meg sem nyitottam, nem volt kedvem magyarázkodni, hogy miért nem kerestem. Persze kivághattam volna magam azzal, hogy sok dolgom volt, de nem szeretek hazudni.
Aznap már semmit nem csináltam még a házit is elfelejtettem megcsinálni. Egész nap az ő pulóverében ültem az ágyon a falat bámulva miközben a kis medált szorongattam. Délután Lola hívott hogy menjek el velük, fagyizni. De nekem nem volt kedvem csókolózó szerelmes párt látni, ezért fáradtságra hivatkozva vissza utasítottam az ajánlatát amit teljesen megértett. Még aznap anya jött fel a szobámba, hogy közöljön valamit. Valami olyat amiről nem tudhatok de készüljek fel rá, hogy a napokban programom lesz. Felkészítettem magam egy kis sétára az erdőben, mozira a plázában vagy valami ilyesmire számítottam. Akkor még nem tudtam, hogy jócskán elszámoltam magam.

-Destiny, igyekezz már, apád lassan ráfekszik a dudára.-így hát kimásztam a kényelmes ágyamból, és az izgalmas könyvem világából, majd egy utolsó pillantást vettettem magamra. Nem tetszett amit láttam. Egy gyenge, fáradt lányt láttam. De az a kis összetört világú lány én voltam. Anyuékkal Dr. Mason-hoz tartottunk, mivel egy jó pár átbeszélgetett éjszaka után rátudtam venni őket arra, hogy mégis csak kérdezzünk utána részletesebben ennek a műtétnek. De figyelmeztettek ők nem ígérnek semmit csak egy komolyabb beszélgetést az orvosommal akit azóta ismerek, hogy elvesztettem a hangom. Egy teljesen normális klinikára érkeztünk meg és ahogy beléptünk az az undok steril és fertőtlenített szag azonnal megcsapott. Egy fintor után követtem anyáékat akik pontosan tudták már, hogy hova kell menni hiszen idő ponttal voltunk itt.

-Jó napot Mr. és Mrs. Payne. Destiny, hello. Foglaljanak helyet.-mosolygott most is barátságosan az orvos.

-Szóval arról lenne szó, hogy azt szeretnék ha Destiny újra beszélni tudna?-foglalta össze doktor úr a beszélgetés tartalmát egy pár szóban. Anyu, apu, és én egyetértően bólintottunk.

-Nos megnézem mit tehetünk, de ehhez össze kell hívnom az orvosi tanácsot. A lányuk hangszálait olyan károsodás érte ami nem minden napi, és nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy vissza fordítható az állapot. De mint mondtam, mindent megfogunk tenni.-egy erőltetett mosoly, és kézfogás után elhagytuk a rendelőt. Hát nem sok minden de azért ez is valami. Dr. Mason megígérte, hogy amint jutottak valami konkrétra hívni fog minket. A házba beérve nagy meglepetés fogadott. Szóhoz sem tudtam jutni. ott álltam az ajtóban megfagyva, és tátott szájjal. A nappalibban nem más a bátyám állt. Anyu persze azonnal sikítva rohant oda hozzá, hogy megtudja ölelni, és apu is vigyorogva közeledett felé. Én pedig még mindig csak az ajtóban álltam lesokkolódva. Amint anyuék eltávolodtak tőle, hogy "etessük meg rég nem látott fiunk" ürüggyel magunkra hagyjanak minket. Zokogva vetettem magam a karjai közé, és olyan szorosan öleltem mintha csak az életem múlna rajta.

-Css, mi baj?-nézett rám ijedt szemekkel miközben a könnyes hajam próbálta kiseperni az arcomból.

-Elhagyott, pedig azt ígérte, hogy sosem fog.-tátogtam és mutogattam neki egyszerre. Dühös voltam ismét.

-Jézusom D miről beszélsz?-jártatta szemét kezeim és a szám közt.

-Zayn.-ennyire voltam képes, ennyit tudtam már hozzá fűzni mielőtt újra a karja közé vetettem volna magam. Ő pedig nem szólt semmit csak ölelt, pedig éreztem, hogy lenne valami amit elszeretne mondani.
A nap további részét velünk töltötte mivel kiderült szabad napjuk van és a közelben fognak koncertezni a napokban. Anyuékkal nevetgéltek, néhány új sztorit én is megmosolyogtam. Majd Liam feldobta az ötletet, hogy menjünk el mi is az egyik koncertjükre. A szüleink persze egyből boldogan rábólintottak az ötletre, én pedig néhány magamba lerendezett 'harc' után bizonytalanul rábólintottam az ötletre. Gondoltam majd lelkiekben felkészítem magam a srácok marhaságaira, valamint egy mély és komoly beszélgetésre azzal aki a világot jelentette a számomra. Ha jól belegondolok még most is. De hirtelen ért a tény hogy ez a koncertre és találkozóra igen csak hamar egész pontosan holnap kerül sor.
Másnap anyu totál be volt zsongva, apu már kevésbé én pedig csak féltem. Mi van tényleg igaz, ha tényleg talált már magának mást, és engem már el is felejtettem és holmi nyári szerelemnek titulált be? Ezekkel a gondolatokkal a fejemben öltöttem magamra a farmer  mini szoknyám, egy csipkés fekete felsőt és a farmer kabátom. Anyuék már az autóba vártak én pedig még gyorsan felkaptam egy fekete magassarkút és fújtam magamra a kedvenc parfümömből. A nagyon kemény 20 percnyi kocsi út még annál is gyorsabban telt el mint ahogy gondoltam, és mikor bementünk a hátsó ajtón már nem volt vissza út. Egy statiszta elvezetett minket a fiúk öltözőjébe akik ordítva üdvözöltek minket. Majd anyu anyáskodott és gyorsan elhallgatta őket, hogy kíméljék a hangjukat a koncert előtt. A nagy ölelés alatt időm sem volt pontosan szemügyre venni
Őt. Lélegzet elállítóan nézett ki mint mindig. Egy gyors ölelés és arca puszin kívül semmi nem történt és a ő is ahogy a fiúk is furcsállva néztek végig rajtunk. Louis feldobta az ötletet, hogy körbe vezetik anyáékat és megmutatják a színpadot is nekik. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e annak, hogy végre esélyt kaptam meg beszélni vele ezt az egész bonyodalmat, esetleg féljek a következményektől. Nem volt időm átgondolni mert ahogy kimondta az ötletet olyan nagy egyetértés alakult ki köztük, hogy azonnal leléptek.
Kínosan sétáltam beljebb a kis helységben mindenféle kontaktust kerülve leültem a kanapéra és a térdeimre tettem a kezem majd  a bordó szőnyeget kezdtem el bámulni.

-Láttad igaz?-hallottam meg rekedtes hangját és a szívem kihagyott egy-ha nem több- ütemet. Értetlenül emeltem felé a szemeim.

-Az újság cikket a címlapot, láttad ugye?-hangja még mindig érzelemmentes volt. Aprót bólintottam.

-Te hiszel a médiának? Ezért nem is kerestél, és nem válaszoltál?- oldalra fordítottam a fejem ezzel megszakítva a szemkontaktus és ismét csak bólintottam.

-Igaz amit írnak? Tényleg van valakid?-suttogtam felé könnyes szemmel a szavakat. Neki támaszkodott a sminkpultnak és keresztbe fonta a kezét és engem kezdett el bámul komor tekintettel.

-Válaszolj!-artikuláltam neki a szót, mire ő csak nagyot sóhajtott és bólintott egy aprót. Összetörtem, tudtam annyira tudtam, hogy igaz. Eddig volt némi reményem de most? Itt van kimondta ennyit akartam hallani, hát most megkaptam. Megráztam a fejem majd csendesen elsétáltam előtte. Az ajtóból még vissza néztem rá, ő a kezébe temette a tenyerét rám se nézett. Sírva léptem ki a már nyitott ajtón, és ezzel együtt a kapcsolatunkból is. Anyáéknak dobtam egy sms-t és csak annyit írtam, hogy elment a kedvem a bulizástól inkább haza megyek aludni. Kint az utcán fogtam egy taxit és haza mentem. Otthon ruhástól feküdtem be az ágyamba és csak feküdtem. Sírtam és a nyakláncom szorongattam, nem lehet igaz, még most is csak reménykedek hogy álmodom, és reggel mikor felkelek ugyan úgy fog hiányozni, és reményekkel telve fogom várni az üzeneteit. Azon az estén bebizonyosodott, hogy bármi történjék is én akkor is szeretni fogom, még ha ő már engem nem is...

*Zayn*
Egy idióta vagyok. Miért nem tudom akkor kinyitni a nagy pofám mikor szükségem lenne rá? mikor belépett és végig néztem rajta elállt a lélegzetem, gyönyörű lány, és csak az enyém....volt. Még lenne is ha nem cseszek el mindent azzal, hogy magamba tartok egy pár szót. Mikor megkérdezte, hogy van-e valakim igennel válaszoltam. Nem is hazudtam. Tényleg volt valakim még akkor, méghozzá ő. De elszúrtam nagyon, nagyon, nagyon elszúrtam. Miután sírva kisétált azon az ajtón vele együtt az életemből ordítani és rombolni tudtam volna. De ehelyett csak az asztalba ütöttem bele ököllel és leültem a kanapéra, majd lehajtott fejjel gondolkoztam. Gondolkoztam rajta, rajtunk és azon, hogy hogyan szerezzem vissza. Vagy hagyjam esetleg elmenni, előbb vagy utóbb majd csak elfelejt címszó alatt? Nem azt nem engedhetem meg! Gyorsan az órára pillantottam és rájöttem hogy még így is van egy óránk a koncert előtt. Húsz perc oda, húsz perc vissza, simán vissza érek. Végig rohantam az épületem és bevágtam magam a kocsiba. Gyorsan küldtem egy sms-t Liam-éknek, hogy ne keressenek majd jövök, és már száguldottam is Wolverhampton felé. A sebesség amit a kocsi diktál még engem is megrémisztett de nem érdekelt, csupán az, hogy vissza szerezzem a szerelmem. A húsz perces utat gyér 15 percre faragtam, és a behajtótól a ajtóig ahol kopogtam de nem jött válasz, ezért megpróbáltam benyitni és az ajtó nyitva volt. Más helyzetben nem örültem volna neki, mert mi van ha valaki más jön és nem én? De most ez sem tudott túlzottan érdekelni csak elakartam neki mondani mit érzek. Kétségbe esetten néztem körbe a sötét lakáson. Sejtettem, hogy a szobája az emeleten van ezért egyből oda mentem, és mikor mozgolódást hallottam az egyik szobából tudtam, hogy jó helyen járok. Bekopogtam, kb. 1 percet vártam de ez alatta  rövid idő alatt olyan magasra emelkedett a pulzusom mintha most futottam volna le a maratont. Destiny ahogy kinyitotta az ajtót nem nézett rám a könnyeit törölgette, de mikor felemelte a fejét, annyira meglepődött, hogy még levegőt is elfelejtett venni.

-Szeretlek!-mondtam neki a rövidke kis szót. Ő pedig abban a pillanatban zokogva a nyakamba borult. Úgy öleltük egymást mintha ez lenne az utolsó pillanat, úgy mintha nem lenne holnap. Jó volt végre újra a karjaimba zárni apró kis testét.
-Mikor azt mondtam, hogy van valakim, nem hazudtam. De abban a pillanatban csak rád gondoltam. Szeretlek Destiny. Soha nem hagynálak el!- suttogtam fülébe a szavakat, ő pedig csak még szorosabban ölelt. 

2013. március 9., szombat

22.~Hiányzik~



Mivel út közben ügyesen elaludtam már csak arra keltem fel hogy a vonat lassulni kezd. össze szedtem a cuccaim, és lesiettem a járműről ahol egyből kiszúrtam anyáékat és ölelő karjaik közé vetettem magam. Akármilyen jól is éreztem magam, és bármennyire is keveset gondoltam rájuk csak most jöttem rá igazán, hogy mennyire is hiányoztak ők. Az már egy másik kérdés, hogy a fiúk mennyire fognak nekem hiányozni. Főleg egy bizonyos valaki, de amint megéreztem a szemeim maró könnycseppeket azonnal elhessegettem a gondolatot, hisz alig vagyok itthon egy 10 perce és máris sírással köszöntöm a szüleim, nem pont egy pozitív pont. Inkább pislogtam gyorsan egy párat és mosolyra húztam a számat.
Mikor beléptem az ajtón, egyáltalán nem fogott el az a bizonyos "otthon édes otthon" érzés. Az egyetlen dolog ami éreztem az hiány volt és keserűség. Amint felmentem a szobámba ledobtam a bőröndöm a szőnyegre magamat pedig az ágyra. Elő kaptam a telefonom a zsebemből é dobtam egy sms-t Liam-nek miszerint megérkeztem, majd még egyet Zayn-nek neki pedig csak annyit írtam hogy hiányzik. Válaszokat még abban a percben megkaptam :"Te is nekem kicsi." küldet vissza Zayn minek hatására ismét mosolyra húzódott a szám."Kapcsold be a tv-t." ennyi volt Liam válasza. Ez aztán a szeretet teljes válasz. De morgás helyett inkább csak tettem amit írt. Nem lepődtem meg túlságosan mikor a műsör vezető konferálta fel őket. A megszokott vigyorgós integetős belépőjük helyett, ezúttal csak mosolyogva biccentettek a kamera felé. Ha nem tudnám biztosra hogy ez a mai nap miatt van még akkor is tudnám, hogy valami nincs rendben. Minden figyelmemet a tv-re összpontosítottam.

-Srácok sikeresek vagyok fiatalok és tehetségesek, mi a titkotok?-kezdte a szőke negyvenes éveiben járó nő egy sablonosnak mondható kérdéssel.

-A sok támogatás amit a családunktól szeretteinktől, és persze a rajongóinktól kapunk.-mosolygott kedvesem Liam, sablon kérdés sablon válasz gondoltam.

-Na, és a lányokkal, hogy álltok?-nézett végig a kis csapaton  műsor vezető, figyelmemet még jobban a rájuk irányítottam már ha ez lehetséges volt. Zayn mintha egy pillanatra mintha megrezzent volna.

-Na, jó akkor csináljuk másképp. Kezeket fel ki az aki szingli.- nem tudom minek drukkoltam jobban, annak hogy maradjon lent Zayn keze, vagy annak, hogy emelje fel. Ő pedig nem emelte fel. A műsorvezetőnő szeme elkerekedett, hisz mégis csak Zayn Malik a One Direction egyik tagja nála, az ő műsorában jelentette ki, hogy már nem szingli többé.

-Wow, Zayn. Vajon ki lopta el a mi rossz fiúnk szívét?-kacsintott a közönség felé.

-Nem vagyok rossz fiú.-mondta teljes komoly arccal.-Az nem én vagyok, sokkal inkább a média által kialakított kép. Nincs bennem semmi rossz.
Igaza volt, én is utálom mikor valami romlott személyiségű embernek állítják be csupán azért mert dögösen rossz fiús stílusa van, de nincs összefüggésben a viselkedésével.

-Értem.-mosolygott megértően ismét a nő.-Szép hárítás de most már áruld el nekünk ki a szerencsés.
Egy gyors pillantást váltott bátyámmal, aki csak óvatosan, és alig észrevehetően megrázta a fejét.

-A világ a legcsodálatosabb lánya.-fordította fejét ismét mosolyogva a szőkeségre.-Hát a paparazzik majd ezután jobban rátok fognak figyelni. Így vagy úgy de kifog derülni, drágám a média nagy úr.-vetett még egy pillantást a fiúkra, mintha kicsit idegesítette volna, hogy a kilétem mégsem fedte fel Zayn. Még beszélgettek az elkövetkezendő turnéról, amiről nem is tudtam, az új albumról amiről szintén fogalmam sem volt. Hát így állunk, itt ülök egyedül a szerelmem országos turnéra indul nekem pedig lassan kezdődik az iskola, és nincs semmi ami lekötne. Nincs semmi ami elterelné a figyelmemet az Ő hiányáról. Vagy mégis...Délután Lola csöngetett be, és ottalvós csajos estet követelt. Semmi kifogásom nem volt ellene így hát egy jó dvd sok popcorn és még annál is több zene mellett kibeszéltünk mindent. Elmondtam neki, hogy mi van köztünk Zayn-el ő pedig nem kérdezett semmit, nem mondott semmit csak megölelt. Nekem pedig pontosan ennyire volt szükségem. Egy nap mikor nem tud minden gondolatom a hiányára összpontosulni, mert van ami lefoglal. De suli előtt még van egy hét, egy szabad hét mikor is nem tudom magam csak úgy lekötni a tanulással. Van egy olyan érzésem, hogy vagy nagyon javulni vagy nagyon romlani fognak a jegyeim ebben a tanévben. Másnap mikor Lola elment és egyedül voltam otthon mert anyuék dolgoztak, túl sok időm maradt gondolkozni. A szobámba maradtam és ki pakoltam a bőröndömből mikor a kezem közé akadt az a pulóver. Szemeim ismét könnyek kezdték marni, én pedig akaratlanul is a nyakláncom markoltam meg. Bele bújtam a pulóverében és sírva elfeküdtem az ágyon. Mit csinál most? Hogy van? Vajon neki is ennyire fáj? Nem, ő minden bizonnyal erősebb mint én.

*Zayn*

A tegnapi interjú enyhe módon kiakasztott, az a nő az idegeimre ment. Tudom, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy még csak két napja annak, hogy elment. De a fenébe is, hiányzik! A srácok kiélvezték az utolsó szabad esténket a turné kezdete előtt, és elmentek még egyet bulizni. Nekem semmi kedvem nem volt hozzá, semmi kedvem nem volt az emberekhez. Csak egy személyre volt szükségem ő pedig több mint két órányi autó útra van innen. Hirtelen ötlettől vezérelve átmentem a szobájába, illetve hát csak a volt szobájába. A parfümjét még mindig lehetett érezni a helyen nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Minél közelebb kerültem az ágyhoz annál közelebb kerültem a síráshoz is. Ahogy óvatosan végig feküdtem az ágyon a sírás rám tört. A sötétben könnyes arccal és egyedül merültem álomba.

~Díj~


Kaptam egy díjat aminek jajj de nagyon örülök. :D A díjat köszönöm Grace Tomlinson-nak :))



Szabályok: 
1. Ha megkaptad ezt a díjat készíts róla bejegyzést, és tedd ki a fent látható képet.
2. Őszintén kell válaszolnod a kérdésekre.
3. Összesen 5 személyek kell továbbadnod.
4. Ezt egytől-egyig át kell másolnod a lapodra, kivéve a kérdéseket.
5. A díjat visszafelé nem lehet adni.


Kérdések és válaszok:
- Hány fejezetesre tervezed a blogod?

23 fejezetesre minimum aztán pedig ha még van akit érdekel egy második évad akkor csinálok egy olyat is :)
- Mi a véleményed az internet-barátságokról?

Mivel egy jó pár barátnőmet interneten keresztül ismertem meg nagyon jó véleménnyel vagyok róla.
- Szeretnél barátkozni más blogírókkal?

Hát van egy pár ismerősöm aki szintén blogot ír, de persze szívesen ismerek meg új személyeket :D
- Mi az, amit a legjobban szeretsz magadban?

Fú, ez nehéz kérdés mert kb semmit, de ha nagyon nagyon választanom kéne valamit akkor a makacsságom(???) jó  nem pont egy jó tulajdonság de már vált hasznomra :DD

A kérdéseim:Mi az a dolog amit a legjobban megbántál?
Miért kezdtél el írni?
Milyennek írnád le magad három szóban?
Mi az amire a legbüszkébb vagy?
Mi az amire a legjobban vágysz?

Akiknek továbbküldöm:
Anett (és remélem hamar vissza tér mert már hiányoznak az írásai :D)
Brianna Rybak 
Vampire Girl
NexxxiGold
Tina

2013. március 5., kedd

21 ~ Remember me!~




Zayn szavai elgondolkodtam és arra jöttem rá, hogy holnap ilyenkor már a kocsiban fogok ülni a vonatállomás felé tartva. Könnyeim megindultak és megállíthatatlanul folyni kezdtek. Karjai közt zokogtam, ő pedig nyugtatni próbált, mondanom sem kell nem sok sikerrel.

Borzasztóan éreztem magam, a nap további részét a nagy nagy semmittevéssel töltöttük. Senki nem mondta de mindenki tudta. Tudtuk, hogy holnaptól teljesen más világ veszi kezdetét ha más nem nekem egész biztosan. Eddig Zayn megmutatta a szerelem napos oldalát, most magamtól megfogom tapasztalni a borúsat is. Nem repesek az örömtől, hogy ezt kell tennünk de nem az én döntésem volt az, hogy haza kell menjek ahogy az sem, hogy szerelembe essek. A szerelmet távolról sem terveztem a nyárra, de megtörtént és nem mondom hogy bárcsak ne történt volna meg, mert a kisebb dolgoktól eltekintve ez volt életem legszebb másfél hónapja mióta anyáék lebeszéltek arról a műtétről. Csodás másfél hónapot töltöttem itt velük de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan elfog repülni és, hogy holnap már a vonaton fogok ülni haza Wolverhampton felé. Már csak a gondolattól is összeszorul a mellkasom, és könnyek gyűlnek a szemembe. De nem volt mit tenni, elkezdtem bepakolni a bőröndömbe, már majdnem kész voltam, mikor Zayn jött be egy pulcsival a kezében. A Nirvana-s pulóvere volt az amit annyira szerettem (levenni róla). Mosolyogva mellém guggolt puszit nyomott a fejemre majd kiment a szobából. Nem akartam ezt. Nagyon nem. Kezeim közt szorongattam a sötét anyagot és könnyeim újra utat törtek maguknak. A szemeim a mai nap folyamán jócskán feldagadtak és volt egy olyan érzésem hogy az egy hét semmit tevés alatt lesz idejük elég szépen pirosodni és dagadni. Én nem is tudom mit hittem, mikor hagytam magamon eluralkodni ezt a buta és édes érzést. Én csak boldog akartam lenni. Hát meg is kaptam, igaz nem tartósan de ezt akartam, nem? Panaszkodni nincs okom hisz elvoltam ám látva rendesen szeretettel is és mindennel amit csak kívánhattam volna.
Este még egy utolsó közös alvásra rátudott beszélni Zayn. Igen, rákellet beszélnie mert magamtól nem mentem volna. Semmi kedvem nem volt őt is ébren tartani, mert tudtam , hogy nekem egész biztosan nem lesz nyugodt éjszakám. Igazam is lett egész éjszaka fent voltunk és csak néma csendben feküdtünk egymás mellett. Az arcát vizsgáltam és simogattam, minden egyes kis négyzet centiméterét az agyamba akartam vésni, hogy soha ne tudjam elfelejteni, és bármikor vissza tudjak rá érezni. Bármikor feltudjam eleveníteni együtt töltött boldog napokat, az  elragadó illatát, gyönyörű arcát, mindenre emlékezni akartam ami vele kapcsolatos. A már eddig is jól ismert érzés azon az éjszaka csak még jobban eluralkodott rajtam, és tudtam, hogy szeretem. Teljes szívemből és bármit megtennék érte. Kialvatlanul, kóvályogtam reggel a lakásban és tehetetlennek éreztem magam. Olyan voltam mint aki nem is a tudom a halálára vár. Szörnyen röhejesnek éreztem magam az elmúlt nap miatt még életembe nem sírtam ennyit összesen mint ez alatt a 24 óra alatt. 

-Destiny, leviszem a csomagjaid a kocsiba kérlek, örülnék ha elkészülnél addig.
Nem volt mit tenni komótosan magamra rángattam a ruháimat, és kifésültem a hajam, sminket teljesen feleslegesnek tartottam hisz úgyis csak elkenődne a könnyeimtől. A lakás mint minden reggel ma is zajos volt de fel sem tűnt mikor vissza értem a szobámba Zayn ült az ágyon. Mikor rám nézett a sírás kerülgetett. Szívszorító látvány volt őt sírni látni. Őt aki a mindent jelenti nekem és most mégis miattam sír. Oda rohantam és az ölébe fészkeltem magam.

-Ezt neked vettem, hogy soha ne felejts el. De kérlek ne bonts ki., majd csak a vonaton.
Bólintottam egyet majd megcsókoltam és a kezét megfogva elindultam lefelé a lépcsőn.

-Szeretnéd ha kimennék veled?-némi hezitálás után csak a fejemet megráztam.

-Akkor jó, nem szerettem volna lerombol a rossz fiús imidzsem azzal, hoyg elsírom magam mindenki előtt.-mondta fapofával de a végén már ő sem bírta és mosolyra húzódott a szája, én pedig egy keserű mosoly kíséretében a vállába bokszoltam. Hát ez lenne Ő, Zayn Malik aki még ilyenkor is mosolyt képes csalni az arcomra. Mikor Liam már az órájára mutatott, hogy idő van, még egy utolsó búcsú ölelést adtam Zayn-nek és egy gyors viszlát puszi után kiléptem az ajtón. Még egy gyors köszönöm Louis-tól Harry-től és Niall-től, majd bevágódtam a kocsiba és elhagytuk az utcát. Egész úton folytak a könnyeim. Liam  egész úton nem szólt hozzám amiért mélységesen hálás voltam neki. Mire az állomásra értünk már nem volt mit kisírnom magamból annyira picsogtam ma és tegnap. Mire megtaláltuk a vonatokat a hangos bemondó épp az én vonatom utasait szólította fel a beszállásra. Liam felé fordultam csak szomorúan nézett rám, és ismét eltört nálam a mécses. Nyakába vetettem magam és szorítottam. Aztán elengedett.

-Menj mert lekésed a vonatod.-csak lassan bólintottam egyet majd elindultam a szerelvény felé. Még vissza néztem bátyámra.

-Vigyázz magadra.-"mondta". Egy apró mosoly futott át a számon majd válaszoltam.

-Ígérem..mosolyogtam vissza rá, majd egy utolsó intés után végleg felléptem a Wolverhampton-ba tartó vonatra.
Gyorsan helyet tudtam foglalni egy teljesen üres kabinban. Magam mellé csúsztattam a csomagom, és előhalásztam a zsebemből a Zayn-től kapott masnis dobozt. Egy nyaklánc volt benne egy nyaklánccal amibe annyi volt vésve hogy "Remember me". Szívemhez szorítottam a kis medált és szószerint zokogni kezdtem. Egész úton a kis láncot piszkáltam, és egyhangúan bámultam azt, miközben azon gondolkoztam, hogy mi lesz most? Mi lesz velem? Mi lesz vele? Mi lesz velünk? Ilyeneket meg sem beszéltünk. Én pedig rettegtem a jövőtől...